Rozs

A rozs eredete
"A fiatal gabona"

Története ugyan meglehetősen nagy múltra tekint vissza, mégis viszonylag fiatalnak számít a gabonák sorában, nem beszélve a búza és a rozs keresztezéséből kifejlesztett tritikáléról, ami kenyérgabonaként és takarmánynövényként is mind jelentősebb szerepet tölt be.

A rozs eleinte vadon termő fűféle volt, és állítólag már kőkorszaki régészeti leletekben is a nyomára bukkantak a mai Szíria északi részén. Arról azonban nem kerültek elő meggyőző bizonyítékok, hogy azóta folyamatosan hasznosították volna.

Nagyon valószínű, hogy valamikor a Kr. e. 3. évezred folyamán kezdték el nemesíteni a mai Kis-Ázsia területének hegyvidéki területein, de hitelt érdemlő európai adatok csak későbbről, nagyjából Kr. e. 1500-1800 közötti időszakból maradtak fenn. A Rajna és a Duna északi részéről, valamint a mai Nagy-Britannia területéről egyaránt előkerültek korabeli leletek, vagyis ekkoriban már ismerték az öreg kontinens északi területeinek lakói.

A rozs nagy területeken történő termesztése nagyjából a 19. századra datálható, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy jótékony hatásait elég régtől ismerték, ami abban is megmutatkozik, hogy különféle hiedelmek, népi gyógyászati bölcsességek is tartoztak hozzá. A rozs (Secale cereale) egyértelműen az erő és a mai szóhasználat szerint a fittség szimbólumának számított. Ez valószínűleg karcsú szárának is köszönhető. Az izomerő szimbólumát is látták benne – gyakran ma is úgy emlegetik, mint az izomerőt fokozó gabona.

A 20. század folyamán nagyot változott a világszemlélet, amikor bizonyítást nyert, hogy az egykor alacsonyan értékelt rozs, mennyi fontos és hasznos tulajdonsággal is rendelkezik az emberi szervezet számára.

Az egészséges gabona

Alacsony sikértartalma a felelős azért, hogy nem lehet belőle olyan laza, ropogós héjú kenyeret sütni, mint búzából, tehát a belőle készült pékáru tömörebb szerkezetű, törékenyebb – ezért is keverik búzaliszttel különböző arányban. Az sem véletlen, hogy az északi, főként skandináv országokban népszerű, hosszan eltartható ropogós, lapos kenyerek fő alapanyaga rozsliszt vagy épp a durvább szemcséjű rozsdara.

A rozsban gazdag kenyérfélék jobban telítenek, viszonylag magas élelmirost-tartalmuknak köszönhetően pedig jótékonyan elősegítik az emésztést. A rozsliszt felhasználásával készült termékek fogyasztásával megelőzhető a székrekedés, enyhítik az aranyares panaszokat. A rozs köztudottan koleszterinszint-csökkentő tulajdonságokkal is rendelkezik, már ezért is érdemes rozskenyeret, rozslisztet tartalmazó lepényeket, péksüteményeket fogyasztani. A rozsban számos ásványi anyag megtalálható, többek között kálium, kalcium, foszfor, vas, cink, magnézium, szelén, sőt valamennyi réz is. Tartalmaz fehérjét (valamivel kevesebbet, mint a búza), továbbá lassan felszívódó cukrokat, szerves sót. Vitaminok közül elsősorban B1 és B3 vitamin található benne számottevő mennyiségben. A korszerű vagy épp diétás táplálkozásban megkerülhetetlen szerepet játszik a rozs.

A rozs beltartalma: B1-vitamin, kalcium, niacin, fehérje, keményítő, növényi rost, szerves só, szaharin, nitrogén, kazein és foszfát.

B1-vitamin: a szívizom és az idegsejtek megfelelő működéséhez, valamint a szénhidrátok, zsír és az alkohol lebontásáért felelős vitamin.
Kalcium: az egyik legnagyobb mennyiségben előforduló fém a szervezetünkben. A kalcium a csontok és fogak építőeleme, előfordul azonban az izomban és a vérben is. Elősegíti a vas felszívódását és a véralvadást.
Rost: az ideális testsúly eléréséhez, a jó emésztéshez, és a vérzsír-szint optimalizálásához, valamint egyes daganatos betegségek kockázatának csökkentéséhez rost-dús táplálkozásra van szükségünk. A rostban gazdag táplálék fogyasztása teltségérzetet okoz, így kevesebb energiaforrást fogyasztunk.
Aminosavak: a szervezet számára nélkülözhetetlen aminosavak közül a metionin és a lizin magasabb értékekkel van jelen a rozskenyérben mint a búzában.